Amikor a lelkem meghal egy kicsit... v

alahol egy rendelőben...

(Forrás)

Reggel 8 óra 30 perc... b

etegszállítók kopogtatnak... nyolcvanon túli nénit hoznak... messziről... átadják.. .átveszem a papírokat... kiültetik a váróba... foghíjas székek... még félig tele a váró... a szélső székre ül... botját és jobb időket látott kis táskáját maga mellé teszi a székre. Öreg, kék foltos kezeit összekulcsolva várakozik...

Adatfelvétel... kérdezek melléülve kedvesen... halk riadt hangú válaszok... nyugtatom, nem lesz baj... vérvétel és vizsgálat... semmi más...

Kérdezem jó lesz-e így ülve, mert ma az a szerencsés nap van, hogy adhatok ágyat pihenni, amíg vár. Hálásan mosolyog, megsimítja a kezem... köszöni, de jó lesz így... otthagyom a kolléganőkre bízva. A betegszállítók ígérik, hogy délre jönnek érte.

Vissza a rendelőbe... visz magával a lendület... sorra váltják egymást a betegek... órára nézek, 11 múlt... kész a néni laborja... érte indulok... botjára támaszkodva nehezen áll fel... kéz a kézben lassan tipegünk a rendelőbe... mindenki minket néz... valahogy most nem esnek jól a tekintetek... eszembe jut, vajon megkérdezte-e tőle valaki, hogy nem szomjas-e, nem kell-e kikísérni a WC-re? Kísérő nélkül érkezett. Dühös vagyok magamra... én nem tettem meg... elfelejtettem... sok a feladat... gyors vizsgálat... végig mellette állok... néha megfogom a kezét... nem szomorú... már nem riadt... néha mosolyog is... szép az öreg arc, kék fátyolos szemek... szép lehetett fiatal korában... átsuhan a gondolat, ami nem odaillő... vajon szerették? Vajon ő szeretett? Család... gyerekek... unokák?

Nem bírom elengedni a kezét... ő is kapaszkodik... milyen kapocs ez?

Dolgoznom kellene... most nem megy.. .a doktor beül helyettem, mert arra hivatkozom, hogy csak segítséggel megy neki minden... ez nem igazán igaz... de nem tudom elengedni...

Lelet kész. Receptek rendben. Halkan köszöni meg... már nyugodt... ismét felajánlom a pihenőt. Most már elfogadja... elfáradt... bekísérem.. .elmenne WC-re...

Rábízom a kolléganőre. Nekem vissza kell mennem... még benézek, ígérem neki.

Rendelünk tovább... 2 óra elmúlt. Kolléganő szól, hogy még nem vitték el a betegszállítók a nénit. Úristen... villan belém... reggel óta... nem tudom, evett-e... megnyugtat... adott neki egy kiflit és egy csokit... megitatta, legyek nyugodt. Nem tudok az lenni... meg sem kérdeztem reggel hozott-e ennivalót...

Kolléganőnek mennie kell. Várja máshol a munka...

Semmi baj, mondom. Csak 2 ajtó... majd én figyelek rá...

Bepisilt mire kikísérte a vécéig, mondta a kolléganő... hozott neki pelenkát... így biztonságosabb... de majd le kell cserélni... amúgy elaludt éppen.

Nem gond... nem esik le a gyűrű az ujjamról...

Többször benyitok... pihegve... csendben alszik.

1 szelet kalács... ennyit tudok adni.

Halkan nyitok be... kérdezem, elfogadja-e. Talán szemlesütve annyit mondott:

- Köszönöm.

Pohár víz... mellé teszem... nyugtatom... már nem kell sokat várni.

Kimegyek... a rendelőből hívom a betegszállítókat... nem hagyhatom itt... ha nem jönnek időben... erejükön felül dolgoznak ők is...

Jelzik, 10 perc és itt vannak...

Megyek, hogy szóljak neki... megdöbbenésemre összekulcsolt kezekkel ül az ágy szélén... takaró összehajtva...cipő a lábán... fáradt...

Erején felül rendet rakott... vagy talán így nevelte az élet...

Elrakom a kis táskába a papírjait egy kopott pénztárca és egy fehér zsebkendő mellé... ennyi csak ami benne van... összeszorul a szívem... mi mennyi felesleges kacatot cipelünk nap mint nap...

Hallom a folyosón zörög a betegszállítók kerekes széke... megérkeztek.

- Köszönök mindent, az Isten áldja meg - suttogja.

Valamiért a sírás kerülget....

Nehezen állunk fel... a fiúk beültetik a székbe...

- Vigyázzon magára, hosszú volt ez a nap... sajnálom hogy ennyit kellett várni... biztosan aggódnak már otthon.

- Semmi baj, kedves. Nem vár senki... már senkim sincs...

Egymásra néztünk a betegszállítókkal... az egyik valamiért hirtelen puhán megigazította a takarót a néni lábain... talán maga sem vette észre ezt a gyengéd mozdulatot...

Elindultak... még visszainteget mint egy kisgyerek, akinek volt egy "boldog napja", amikor nem volt egyedül... becsukódik a lift ajtaja... még hallom, ahogy mondja: "Viszontlátásra".

Vajon lesz-e viszontlátás...?

Ott maradtam a pillanattal, ami még sohasem fájt ennyire... egy ember... egy sors... egy végigdolgozott élet... és akkor ott kijöttek a könnyeim...

Megnyugtatott, mert az jelenti, hogy még nem égtem ki... még tudok érezni... együtt... másokkal... és most, hogy megoszthattam ezt... végtelenül boldog vagyok. Köszönöm hogy elolvastad.